Blues van babám: Mi van, ha télleg van Isten?
A boldogságról alig akad írnivaló. Többnyire csak akkor veszi észre az ember, ha már elmúlt. Legalábbis addig, amíg a samsara tükörútvesztőjében kolbászolsz napra nap. Hát így vagyok én is az újságírás évizetedeivel. Akkor a düh ketrecében téptem saját láncaimat, martam magamon sebeket. És nem vettem észre: boldog vagyok.
Szerkesztőségek, bulik, koncertek, lányok, lapok… Miközben az élemesebbje egész életére összelopta magának a pénzmagot, én csak bolyogtam köztük, mint valami önjáró holdautó, kérdeztem, írtam, kocsmáztam, adósságba keveredtem, két kézzel szórtam szét, amit a hétköznapok elém sodortak. 1988 és 1992 kettő között éltem igazán. Már nem volt cebzúra és még nem volt. Rövid áramszünet, pillanatnyi paradicsom.
Nem vettem észre, hogy elképesztően sokat dolgozom, és ezért csak kabátgombokat fizetnek. Hagytak játszani, és ez tetszett. Nagyon tetszett. Dávid csillagos trikóban és rövidnadrágban szambáztam be az Országházba, hogy végignézzem, ahogy a büfében szépen leboltolják a rendszerváltás nagy bizniszeit az okostojások, alig akadt köztük igazán emberi lény, de akkor még nem tudtam, hogy csak egy árnyékbirodalom ködképei ők, csak annyi volt világos, nekem ott a zene, ott vannak a lányok, hiába is terveznék, úgyse menne, kezdtem kisodródni a rendes emberek gettójából… A betegség csak segítségemre volt. Ahány összeolmlás, annyi talpraállás, de soha nem tudtam visszajutni oda, ahonnan távoztam. Akartam, hogyne akartam volna, álmodtam én is szép rendezett világot magamnak, család, gyerek, rendes havi appanázs, nyaralás, de nem, ehelyett csak újabb örvények… Alattam ficánkolt a sárkány, de a gyeplő még nem volt a kezemben.
Soha nem akart megvenni senki, úgy látszik szaga volt, hogy mennyire nem érdekel a lé, minek vesződjenek velem a hatalmasok, ha vannak nálam kezesebb szolgák szép számmal, nem bíbelpődtek velem, megfenyegetni se próbáltak, nem voltam én annyira fontos, hogy ilyen nagyon odavigyáztak volna rám…
Igazuk volt, veszélytelen voltam, megvoltak a magam szívügyei, de ezek mindig az ő látókörükön kívül estek. Azzal, amit meg papírra vetetettem a legritkább esetben volt baj, csak nagy ritkán fordult elő, hogy kimaradt egy - egy cikkem a Kurírból, lapérdek motyogták szégyellősen, szartam rá, mentem tovább, tudtam, hogy az én dicsőségem címpaltól címlapig él, folytatódik a hajsza…
Közben eljutottam minden koncertre, ahová akartam, mindenkit láttam, akiről azt hittem fontos. Még a Polip zenei magazin egyetlen munkatársa voltam, amikor lebicebócáztam Sitkére és a fodadóban odamentem egy szakállas archoz és azt mondtam neki: Te vagy Horváth Attila, akinek olyan József Attilával átszőtt sorai vannak?Attila szégyenlősen bolintott és felém emelte poharát. Mosolygott.
Néha alig kell valami egy barátsághoz. Néha meg évtizedek is kevesek.
Aztán már csak ücsörgés Attila kanapéján, világmegfejtés, lassú füst az éjszakában.
Szelídsége és bölcs nyugalma vezetett ki nagy düheim egyszemélyes börtönéből. Ha ő nem bíztat, sose merek előrelépni, elvállalni, hogy szövegíró leszek, és akkor nem pattannak föl újabb titkos ajtók.
De bíztatott. De segített. De nyíltak az ajtók.
Itt ki is akad rendsen az időrend, innentől kezdve félmondatok vannak, sorok, nevetések, késői hippiálmok, csak a bizonyság, hogy nem muszáj szabályosnak lenni, sőt talán tilos is…
Mestert sodort elém a Végtelen, mestert, aki a barátom.
Adománynak nem apró. Lassanként ideje volt elbíbeblődni a kérdéssel: Mi Van, Ha Télleg Van Isten?