Blues van, babám: 1984
Orwellnek igaza lett. 1984 sorsdöntő év volt. A Föld gyomrában megmozdult a magma, a rengéshullámok szédszaladtak. Még senki nem nagyon látta, hogy itt a nagy átalakulás ideje, de már nem volt olyan hibátlan a betonszürke falanx, mint annak előtte. Hajszálrepedések mutatkoztak a Falon, engedély nélküli borostyánok indáztak az őrtornyok árnyékában.
Amúgy meg gondolta a fene. Hazaköltöztem anyámhoz, és ha nem a Magyar Ifjúság szerkesztőségében lógtam, mint önkéntes szóipari - tanuló, hát a Tanítóképző Főiskola KISZ bizottságán mentem többek idegeire tenniakarásommal. Ha nincs csajod, azonnal mozgalmár leszel. Hiperaktív és elviselhetetlen. Hiába akarsz jót, menekülnek előled. Nincs hátországod, keresed a pergőtüzet, ugyanazzal a mozdulattal szaladsz neki minden harcvonalnak. Világmegváltó terveid lesznek legott, nappalt eszel és éjszakát iszol. Józan részegen vallod magad ateistának, miközben folyton Istennel perlekedsz egy nyomorult szamárállkapocsért vagy lángoló csipkebokorért.
Gyorsan híresültem el a főiskola mauzóleumában. Mire visszajöttünk a zánkai gólyatáborból, ment is az első helyi érdekeltségű bíberach banda a kerületi KISZ bizottságra, hogy rúgjanak már ki végre. Belülről nem megy, Hunyadi Zsuzsa főigazgató védett vaddá nyilvánított. Ő volt azon kevesek egyike, aki szerette, hogy fölforgatom az intézményt, melynek élére frissen nevezték ki, s amelyről nálam ezerszer jobban tudta: békanyálas kacsausztató csupán.
Bűnömül az rovatott föl, hogy zenés versestet szerveztem, amelynek plakátjára egy zsákutcatáblát festettünk, hogy a fősikola főbejáratánál csalogassa a leendő publikumot. A zubbonyszívűeknek rögvest össze is állt a kép. Már megint a tizes csoporttal van a baj. Már megint a népművelők. Renitens egy banda, sose bírnak magukkal, hol a Solidarnosc-hoz csatlakoznának, hol a Szigetközbe mennek népdalt gyűjteni, hogy aztán botrányfilmmel térjenek haza a vízlépcsődről.
Most sem lett belőlem címlap sztori. Csak fékezett habzású botrányocska. Első fokú ejnye - bejnye. Mehettek tovább a szobakoncertek, teaházak, írhattam a Tanítaniba, amely Bankó András vezetésével akkoriban a legjobb főiskolai újság volt az egész országban. Korántsem miattam. Andris drága, ez a túlontúl is ideje korán távozott varázslókölök, zseni volt. Az építészkart hagyta oda a tanítóképzőért. Félművelt kisdobosok voltunk hozzá képest majd mindnyájan. Tanulmányai, riportjai a magyar újságírás soha föl nem fedezett remekei. Rajzolt, verselt,festett, mint tenyerét ismerte a magyar táncházak összes igricét, ha létezett igazán nagy ígérete az akkor már ébredező népi vonulatnak, hát az ő volt maga. Bibóról mesélt, Dési Huber Istvánról, az amerikai síksági indiánok valódi muzsikájáról, Csík és az Ormánság, Kalotaszeg és a Zagyva - mente zenéjéről. A Tanítani klubot, amit Bauer Béla (Bigyó) társaságában remek vitafórummá fejlesztettek, akkor csukatta be a pártbizottság, amikor egy Bíbó emlékest plakátjára kiírták: élt 1945 - 48.
Minderközben a Tiszatáj Nagy Gáspár verse okán szilenciumra ítélt száma ott porosodott a könyvtár folyóirat polcán.Röhögtünk kínunkban, de tudomásul vettük: a leendő magyar pedagógusokat kicsit sem érdekli ez az egész, inkább a rizskötés és a passzék világában mélyülnek el, az unalmasabb előadásokon tisztán lehetett hallani a kötőtűcsattogást. Dinnyés József daltulajdonos ekkoriban idézte nekem Németh László egyik írását. E szerint egy ország jövőjét két féle módon lehet elbaltázni: az orvosképzésben és a tanáítóképzésben. Ám ha a tanító nem tud tanítani, a sebészprofesszor sem lesz képes egyenesen vágni…
Mondom, már megmoccant a Föld, de még csak a legérzékenyebbek vették észre, és még ők sem remélhették, hogy eccer majd a ledől az az Fal, amely majd maga alá temeti ezerszínű álmainkat, hogy a létező szocialzmus aklából a polgárinak mondott demokrácia eurogettójába terelje nyájaninkat.
Ezen a nyáron jelent meg a Hobo Blues Band Vadászata és a Bikini XX. századi híradója. A bátor cenzorok a Vörösmarty téren nem vették észre, netán nem is érdekelte őket, hogy a herélőkés alig ejtett sebet ezen a két koncept albumon. Extraerős gyúanyag volt mindkettő. Az Ifi Parkban sok ezren vettük az adást, akkor Nagy Feró még az irónia elegáns eszközével volt szíves élni, nem rikácsolt minduntalan ostoba jelszavakat, hogy a vak is hallja, amit a süket se lát. Hobo egyenesen csúcsformában volt. Olyan mitológiát teremtett, idézett föl, melyhez hasonlót azóta se senki más. A korábban gúzsbakötött marionettbábuk a drót végén már elvágták a kötelékeket, és önálló táncba kezdtek.
A Hatalom Hülyéi annyira nem vajazták a tömegkultúrát, hogy hagyták őket szabadon ugrabugrálni. Senki nem tudta, hogy alig néhány évük van hátra csupán, aztán mehetnek gyárat, földet, hitet lopni, lehetnek az euró-konkvisztádorok szálláscsinálói. Zsizseghetnek reformkörökről, alig titkolt szocdem elkötelezettségről, én és még jónéhányan a jobb emlékezetűek közül, sosem feledjük pocsék ingeikhez hordott pártos színű nyakkendőiket, újbeszél fecsegésüket, mely többnyire csak addig volt lényeges, ameddig föl nem tűnt az első sűrűn használt elvtársnő…
Mindez persze ott a Kiss János altábornagy utca 40-ben alig - alig volt fontos. Nyolcszáz nőnemű járt arra az istenverte iskolába, legszívesebben egyszerre háltam volna minddel, hogy megtaláljam azt az egyetlen egyet. Aki mellesleg csoporttársam volt. Barátom, szövetségesem és szerelmem lett. Csak éppen a feleségem soha…