Blues van, babám: Eddy Kramer az meg ki?
Olyan maga nekem Hepepe, mint Hendrixnek az Eddy Kramer - nyilatkozza oda Tóth János Rudolf fogsorkatona, én meg állok, már megint tuskó vagyok, ki az az Eddy Kramer? Nagyon valaki - fejti meg Halper Laci, akinek zenekarában olykor Randy Brecker fújja rezet, ha Hendrix-ról van szó. Szóval olyan egyesített Grammy - Oscar - Kossuth díj ez bólogatok, ha most vág belém a villám, már az se számít…
Janóval, aki még véletlenül se Rudi, 1993-ban sorsolt minket össze a jószerencse. A HBB a Férfibánat lemezzel turnézott, szobatársak lettünk és barátok életre - halálra. Csak épp megírni nem lehetett, amit megtudtam. Ébredt már erősen a másik Magyarország, egyre szorosabbra zártak a sorok, működött a rock and roll omerta, Dagadt, megölünk, ha megírod…
Drága Pánczél Géza, az egyetlen igazi bolsevik milliomos, akkor a Playboy a Narancs is az övé volt, pedig adott előleget szépen a Kis Magyar Bluesográfiára. Ki is raktak a Tilostól, ahol Gőzborotva címen műsorom volt, amikor kiderült, ő se végtelen fejős tehén, utáltak, mert én kaptam, ők meg nem. A hivatalos indok persze nem ez volt, valami olyasmit emlegettek, hogy a Tilosban nem lehet Hobot jáccani, de ezt is csak úgy üzenték a libsi partizánok, értettem a nem szép szóból, a többiről tessék kérdezni Papót, ő mindent tud.
Hobot egyébként meg azért toltam abban a kis víkendházban, mert ideje volt. Aznap alakult a MIÉP (vagy a Magyar Út Körök), és én föltettem a 45-ös bluest 45-ös fordulatszámon.
Nem kellett volna?
De. Injkább vagyok elefánt a porcelánboltban, mintsem bármilyen zászló árnyékszéke. Én azt hittem, a Tilosban tilos a tilos, hát nem, csak mások voltak a dobozok meg a szalagok, de ugyanaz a szaros egy brancs vagyunk, kikúrunk veled, ha nem vagy span szemlélet, mint bárhol máshol.
Gyomorforgatókönyv.
A szabad rádiók környékén ugyanaz a csetepaté dúlt mindig is, mint a nagy médiában, csak kisebb volt a pálya, enbékettő, megyei egy. És nem volt kivétel később a Sziget sem, ahol Cs.Kádár Péter, azért zavarta haza a holland kalózrádiósokat, mert azok meg merték szkreccselni a Himnuszt éjfélkor.
De nekem már ez nagyon mindegy volt. Úgy tudtam már tovább állni, mint senki más. Semmilyen értékrend nem számított már. Se baloldali, se polgári, se zsidó. CSAK A ZENE VOLT.
Kezdett fontosabb lenni a backstage bár, mint a szerkesztőségi homokozó. Még nem írtam szöveget, csak áztattam magam a füstpácban, mint egy túlsúlyos hering, aki már van olyanban a bandával, hogy tréfák céltáblája legyen az ezredik biliárd bugi közben. Új szavak sorjáztak a szótáramban. Eszem ágában nem jutott zsurnálfiúnak maradni, amikor rock and roll volt, fajinság hegyek, elmesélhetetlen szép villanások. Apám a felhők fölött bagózva bíztatott, de nagyon nem kellett, mentem én magamtól világgá, pedig épp Hobo volt, aki szólt, vigyázz Dagadt, kipörögsz mindenhonnan, miből fogsz megélni?
Igaza volt.
Ilyersmikre nem gondoltam.
De Tibuszék hamarosan bevettek, mint konferansziét a Magyar Atomba. Akkoriban még Jamie nem volt velünk, minden negyedórában más volt a zenekarvezető. Ábécé sorrendben. Mindig más mondta meg, melyik kocsmánál állunk meg. Aztán már csak álltam Tátrai gitárjának hangzuhatagában, mosott tisztára a muzsika, megvolt az orgazmus rendesen, képeket láttam, jött a téridőgörbület, kézfogás, meghajlás, turnébusz haza.
Ez volt az igazi BEAVATÁS. Az Igazság örökös pillanata.
Mindegy volt, ki az apám meg az anyám. Hogy KISZ meg MSZP. Hogy parlamenti szakértő, aki akár képviselő is lehet majd. Nem voltam más csak én. A Hepi. Aki minden tud, de semmit nem ugat el.
Bizalmi állás az ilyen. Az ma is.
Közben meg hírem ment, hogy bolond vagyok, de fajin hülye.
Természetes dolog volt, hogy szövegíró lettem…
Mert blues van.
Blues van, babám…