Net & Roll

“Gmaj7/Fmin7/Cminsus9″ Csak ennyi állt azon a papírszeletkén, amit Mahalia Jackson a kottatartómra tett nem sokkal záróra előtt. Ha lenne szíves uram - suttogta. - Csak három akkord… Többet nem szólt hozzám, állt ott az öreg Bösendorfer mellett, mint aki most csodálkozik először a világra ezeréves csememő szemével. Keresgéltem a hangsúlyokat és a tempót, majd finoman átcsúsztam swingbe, onnan bossába, aztán már épp hogy beütöttem egyre a harmóniákat. Charlie Haden ekkor ért először a nagybőgő hújraihoz. Lehúnyta a szemét, és káprázatos skálákkal írta körül az éjszakát. Mahalia leült a zenészeknek fönntartott kerek márványasztalhoz, és kopott retiküljéből laposüveget húzott elő, melyből nagyokat kortyolt, mígnem sírva fakadt… Sensei kijött a pultból, és csöndesen bezárta a Caffe Haiku ajtaján. Fél négy lesz tíz perc múlva - suttogta Mahalia… Énekelni kezdett. I see God - közölte oda Charlie, és már hozta is a basszust. Memóriám tektonikus rétegeiből, mint Heliosz szekere az óceán fölött, egyszerre csak előbukkantak a keresett hangok. A legmélyebb fájdalom és remény eszperantóját beszéltük akárcsak Mozart, Michelangelo vagy Rainer Maria Rilke. Magunk voltunk. Talán, ha az Úristen kukucskált be a kulcslyukon.
Charlie reszelős hangja hozott vissza a távolból: I’m on My Way to Canaan… Mahalia elmosolyodott: Rendben uraim, rendben, maguk mindet tudnak… Ivott egy kortyot. Végigénekelte a dalt, és azonmód álomba zuhant… Hárman kellettünk hozzá, hogy ölbe kapjuk és a vendégszobába vigyük, ahol a kanapéra fektettük. Sensei skótkockás takarót borított rá mielőtt óvatosan lehúzta kopott cipőjét.
Nem volt már bennünk több muzsika. Hívtuk hát a Karaoke Taxit és hazatéptünk. December volt. December tizenharmadika. Legrúgtam a szandálom, és kerestem egy belevaló netrádiót, ahol nem mondanak híreket, de reklámok sincsenek. Dj Shuffle podcastjánál kötöttem ki. Cigarillosra gyújtottam, és a Wikipédiát böngésztem, alig tudtam valamit Mahaliáról. A legszívesebben neki adtam volna mindenem, vagy ha nem, hát legalább a petrográdi fehér éjszakák megannyi mirákulumát, Jeruzsálem déli harangzúgását…
Pizzát rendeltem. Sok vaskos szalonnával, kolbásszal és szalámival 45 centiméterest… Tali Rivlin mosolya ragyogott át az első hajnali zajokon, ahogy ott ül a jeruzsálemi King David Hotel bárjában a zongora mögött, rám se néz, ujjai selyemkönnyen futnak a billentyűkön, csak néha villantja oda Shába - szép szemeit, szívem a torkomban, tudom, hogy vele kéne élnem, fogni a kezét, sétálni a Gecsemáné kertben, de mégsem merem neki azt mondani: szeretlek.
A pizzafutár kiköpött James Dean indigó volt, csak barkója Freddy Kingé. Borravalót nem fogadott el, de bejött a szobámba, és sodort egy spanglit. Adtam egy kiadósat a voluménak. Dj Shuffle épp mocskos nagy Glenn Miller swingből higgadt le lassú jazzbe.
- Hát ez ?
- Mahalia Jackson nóta. Remix. I’m on My Way to Canaan.
- Ki a pacsirta?
- Daphne…
- Ühüm. És ki a basav?
- KarmaHackeR.
- Ismered?
- Nem én…
Ha te mondod ember - felelte a kölyök, és hamiskás mosollyal lelépett, mint aki vágja, hogy nagyon szemközt hazudták.
Nem bántam.
“Gmaj7/Fmin7/Cminsus9″ Csak ennyi állt azon a papírszeletkén, amit Mahalia Jackson a kottatartómra tett …