Remixregény: Smaragdsárgában…
Amikor ilyen pocsék eső piszkálja a várost, jó lenne messze nagyon messze, ahol képeslapkék a tenger és olyan fehér a homok… Csak a hattyúk jönnének velünk, ők mindent tudnak már, értik a naplemente szinházat… Hagyni igét és főnevet hátra, csak minőségjezőket és állapothatározókat csomagolni az útra.
És ha megvolt a Sziget Csoda, lógatva lábat, eresztve gőzt, hát jöhet a Smaradgváros, hadd vezessen Sensei titkolt ösvényeket a Nagy Zöld szívéhez, hadd tudjam meg, ki voltam, amikor kő volt a testem, mikor jég és fagy ült égre - földre.
Kortyolnám a fényt, hadd csússzon le tüdőmön, végig a hajszálereken. Nem emlékeznék már semmire, csak szín lennék, a SZÍN, az egyetlen.
Ne értsen senki, ne vágyjon nyomomba, hadd tűnjek el, ahogy eltűnök, majd ha hátrahagyom létem gyöngyeit, és végre Phowa ölel.
Táncolj drága, dadogjon a Lét, csudálkozzon szépen, ami van, aminek még mindig van bokra…
Klezmer - kánon. Ragtime - rangadó.
Addig csak biléta leszel. Jelölsz, hogy jel lehess a megjelölhetetlen nagy képernyőjén. Prisma primissima.
Persze doktor úr, hogyne. Schizo - affektív pszichózis mániás fázis. Büntetni csak az Ég.
Az nem elég?
Nem, ezt Fehér Köpeny nem értheti. Egyszerre zsidó, mohikán, örmény, magyar. Egy slukk Univerzum.
Túl sokat tudok, de mindent elfelejtek.
Nem Rend a Látszat. A Rend látszata Káosz.
Van, ahol összeér minden.
Ahol ezek a szétszórt cserepek igenis regény.
Egyes szám közös személy.
Azé az érdem, ki látszhatott.
Legyen tiétek sex, pénz, hatalom.
Nekem elég az asszociáció szabadsága, ahol szabadsárga ment a józanész, aki nem jó zenész.
Nincs titok. Én vagyok. Teljes kiterjedés.
A kartotékok, melyeket rólam vezettek, egyszer még sokat érnek majd; de nem itt a Smaragdvárosban.
Itt nincs nincs hírnév, előélet, kórisme.
Csak levés van.
A maga smaradgságában.
Smaragdsárgában…