Net & Roll

Nagy Feró külvárosi bölcslete szerint, a gyerekben egy jó van: amikor megcsinálja az ember. A többi már csak nyűg és veszkődés. Feró az utóbbit nem ilyen cizelláltan fogalmazta meg, de hát lelke rajta.
Ha mindez így van, akkor nekem igen nagy szerencsém vagyon a lányommal. Nem csak fogantatásának pillanata volt gyönyörű, de még egyetlen percét sem bántam meg az elmúlt 15 évnek. Mindig helyes és szemrevaló kis versenyző volt, de monstanra piszok jó nővé gömbölyödött. Vaker, karosszéria, szoftver nagyon rulez. Lehetnék vele elfogult, de minek? Elég gyönyörködni benne, lökni a dumát, orbitálisakat kacagni, és beszélni azt a tolvajnyelvet, amit ha úgy akarjuk, senki más nem ért.
Közben meg nem nagyon érdekel, hogy messziről tesz arra a sok fölösleges “tudásra”, amivel most épp a gimnáziumban untatják. Öt év múlva úgysem lesz belőle érvényes szinte semmi. Inkább az apró dolgokkal bíbelődünk: zene, szeret, végtelen…
Ha én most korban hozzáillő bluesgitáros, kőfaragó, balettáncos lennék, nem haboznék kivetni rá a hálómat. Szélessávon élveznék vele minden egyes percet, hagynám röpülni, netán megtanulnék szállni vele.
De erről már lekéstem. Én csak az apja vagyok. Szoktam is neki mondani, nekem ő a legjobb dolog, ami történt velem az életben.
Csalódásaitól meg nem óvhatom. Az ő karmája, az ő karmája. De azt talán még megmutathatom neki, hogyan lehet szép és szabálytalan az élet. Amikor nem az erkölcs, az etika, a szokásjog és ehhez hasonló rémségek konferálnak. Ahol nem kell magyarázni, miért páratlanul értékes egy három éves kislány azon mondata: “Apa, én szerelmes vagyok belőled…”