In memoriam Bo Didley
Megint egy újabb arc vonta ki magát a forgalomból, hogy átköltözzön a Black& Blue Café-ba. Bo Didley is üres kézzel jött és üres kézzel távozott. Itt hagyta legendás téglalap gitárjait, dalait, megannyi dühét és örömét, és útra kelt. Azok közé tartozott, akiknek a nevét, legendáját előbb ismertem meg, mint a muzsikáját. Először a régi idők rockzenéje című moziban láttam, ha jól rémlik egy new yorki koncertet rögzített a film, régen volt már, a hetvenes évek második felében, csak az rémlik, télleg téglalap alakú volt a gitárja és télleg ő csinálta őket. Gondolom eljátszotta a Monát, meg a Not Fade Away-t, ahogy kell, mint ahogy eljátszotta ezeket a dalokat jó tizenévvel később is az ausztriai Wiesenben a Gunslinger tour keretében, amikor Ron Wood-dal nyomták. Találkozásaink nem erról szóltak, hogy leestem volna a lábaimról, mert akkorát muzsikált. De ez mindegy is volt. Elég volt látni, és nagyon örülni, hogy egyáltalán láthatom.
79 évesen szólította távozásra a szívelégtelenség. Most kéne találni ebben a nagy büdös faluban egy rendes cédéboltot, és zsákmányolni egy albumot tőle, de erre alig van esély. Tóth János Rudolf szavával élve ő is trendetlen ember volt, őt se ajnározta a zenebiznisz. Annak kis magyar válfaja meg még kevésbé. Mindegy is. Odaát, a halál és újjászületés földje közti határvidéken, ahol a Black & Blue Café éjjel - nappal nyitva áll, az ilyesmi már nem számít. Csak nekünk lesz nehezebb nélküle…