Lyuk a Ponyvaregényben
Jó az, ha van valahol egy asztal ebben az arcba lökött balkáni metropoliszban, ahová rendszeresen le lehet ülni és povedálni óriásiakat, miközben szépen elsétálnak a melegebb éghajlatra az éppen esedékes tajtékos napok. Hogy miért ott, ahol éppen, az talán már nem is fontos annyira. A hely neve legyen Ponyvaregény, az asztalt a kávéházi szlengben neveztessék Lyuknak, és kelljen jó előre lefoglalni, ha már olyan sűrűn forog e tájon a vendég. Egy szó, mint száz: Lyuk a Ponyvaregényben…
Mielőtt megtaláltam magamnak a Ponyvát, volt már törzshely az életemben számos: Háry borozó a Bródy Sándor utcában, Ring Cafe az Andrássy úton, Darshan a Mikszáth Kálán tér és a Lőrinc pap tér közt félúton, Castro Bistro a Ráday utcában. Valahol közel a héderhez vagy munkahelyhelyhez. Valahogy azonban elmaradt mindegyik. Elköltöztem, kirúgtak, bezárt, tudj Isten.
De ez a Ponyvaregény vagy egy jó másfél éve tartja magát. Semmi különös nincs a helyben, illetve csak az a megnevezhetetlen pici plusz, amiért érdemes odajárni, telefonon asztalt foglalni, jó mélyeket szívni az esedékes arany Marlboroba, inni a koffeinmentes kapuccsinót és a gyönge kólát. Közben persze fecsegni, görgetni a szavakat, hallgatni történeteket, miközben fél füllel arra is ügyelhetni, hogy épp a U2 Vertigo-ja szól - e, netán Máté Péter vagy Yonderboi, Stan Getz, esetleg a Dinamit…
És igenis jó, hogy hovatovább kérdés nélkül kihozzák, amit rendelni szoktam, tudják a nevem, és a személyzetből akad, akinek én vagyok a kedvenc törzsvendége. Egyáltalán: törzsvendégnek lenni piszok jó ebben a nagyon múlékony városban, ahol olyan könnyedséggel törölnek el bármit, mintha ennél természetesebb dolog nem is volna. Az asztalokon nem csak old timer gyertyatertók állomásoznak a hozzájuk való viaszrudakkal, hanem írótömbök (frissen hegyezett ceruzával) is, ahová vígan föl lehet firkálni a srcabble vagy kanaszta parti eredményét, netán haikut vagy dalszöveget.
A Lyuk mindazonáltal a legvédettebb asztal az egész mindenségben, jól elbújik egy beugróban. Kicsit különálló sziget, kint is vagyok, bent is vagyok, jaj, de nagyon boldog vagyok…
Egyáltalán: kávéházalni jó. Meg hát kell is nagyon, hadd maradjon nyoma annak a skríbler életformának, ami a századelő óta Budapesten dívott, mielőtt a mérgezett egérként mórikáló médiamocskok ellepték volna az újságírás szent terepét, akiknek már fogalma sincs, hol írt és ivott Karinthy, Kosztolányi, József Attila és a többiek. Hadd maradjanak csak ebből ki az arrra méltatlanok. Úgyse tudják, mit veszítettek azzal, hogy fogalmuk sincs arról, mit is jelent egy törzskávéház. Például a Bercsényi utcában…