Net & Roll

Jó néha messzire menni ettől a remixelős, digitális mindenségtől. Vissza oda, ahol a hangszer még hangszer volt, és nem kalandos kedvű bitek terepe. Ilyenkor kell előhalászni John Coltrane-t, a szaxofon örökérvényű virtuózát, hadd kalauzoljon minél messzebb a samsarától. Hallgatni, hogy játszik színekkel, hangulatokkal, fényekkel. És közben közelebb kerülni valamihez, ami még tényleg csak azért jött létre, hogy szép és igaz legyen.

Már nem tudom, hol is zsákmányoltam ezt a lemezt, amely Ken Burns Jazz című mozijához kapcsolódva jelent meg. Annak, aki mint ahogy én, nem tartozik a fanatikus jazzisták közé, épp megfelel ez a korong, jól szerkeszett anyag, amely fölvillantja Coltrane vélhetően legemlékezetesebb pillanatait. Kivéve a Giant Step kulcsfontosságú albumát, mely jogi peoblémák miatt nem fért rá erre a válogatásra.
Elvin Jones, Duke Ellington, Miles Davis, McCoy Tyner fordul meg ezen az albumon többek közt, mint Coltrane játszótársa. De a legizgalmasabb itt maga a főszereplő, aki olyan szabadon használja a szaxofont, ahogy azóta és előtte is kevesen. Voltak más mágusok is, Stan Getz, Sonny Rollins, Lester Young példának okáért, de engem valamilyen titokzatos oknál fogva ő nyűgözött le, és nyűgöz le ma is, habár ez az egyetlen albumom van tőle, és ezt is ritkán teszem fel. De amikor igen, akkor mindig garantált az eredmény.
Letettem már arról egy ideje, hogy zenéről próbáljak pontos mondatokat írni, egész egyszerűen lehetetlen. Pláne ilyen elképesztően sokszínű freedom musicról, mint amilyen Coltrane-é. Úgy el lehet veszi egy 17 perces szólóban, ahogy vagy. Egyszeri és megismételhetetlen utazás, miközben tombol odakint a legrosszabb rokihorrorpikcsörsó. Mintha senki nem tudna ártani, mintha semmi más nem számítana, csak ez az itt és most. Hendrix-be tudok még ennyire nagyon belefeledkezni néhanap… Na meg Jaco Pastorius-ba.
Minden vétel kényszer nélkül. Mintha még szabad lennék.
Mintha lehetnék még szabad…