Foci, ha magyar
Van az úgy, hogy az ember megtanul a nemzeti tizenegy ellen drukkolni. Pláne, ha úgy nő föl, hogy az aktuális aranylábúak egy - két kivételtől eltekintve csak szívnak - szívnak rendületlenül, és nagyon nem jó magyarnak lenni, ha zöld gyepet nézi a szurkoló. Ennél már csak az a szörnyűbb, hogy ki szokott derülni, a tegnapi bukdácsolósdi tulajdonképpen diadalmenet volt. Legalábbis ahhoz képest, ami utána következett. És akkor tessék, itt ez a 3-1. Anyeretlen kétévesek szépen bucira pofozták az aktuális világbajnokot a népnek az ő Puskás Ferencről elkeresztelt stadionjában. Most akkor hála az égnek, vagy a kurva életbe?
Nem szeretek nagyon magyar lenni, túl sok nekem a vesszentrianon, meg az árpádsávos árvalányhaj. Itt élek, ahogy ez kinéz, már maradok is, amíg szét nem szórják a hamvaimat, de ettől még nem feltétlenül vagyok nagyon boldog. Ismerek számos tájékot, ahol jobban ellehetnék, ha mertem volna néhány éve több ízben nem hazajönni, de ez már csak eső után köpönyeg. Azon ritka esetek egyike, amikor rajtam a trikolóros érzület, többnyire akkor szokott előfordulni, midőn honi versenyző esélyes valamely sportpályán. Még akkor is, ha tudom: se a férfi pólósoknak, se a Janics - Kovács párosnak nincs számottevő esélye a pekingi olimpián az aranyra. ( Nota bene: az sem makulátlan úrifiú, aki a Tibetben uralkodó állapotok dacára Mao Ce Tung kétes tisztességű utódainak kínálta oda az esedékes ötkarikást.)
Titokban persze én is szeretném, ha új idők előszele lenne a fociban ez a 3-1-es győzelem az olaszok ellen, más lenne úgy odaülni EB-t és VB-t nézni, hogy megint van esély a legjobbak közé bejutni. Akkorának azért nem akkora a mámor, hogy feledni tudjam: a magyar bajnokság színvonala alulról szagolja az ibolyát, a legpatinásabb magyar klub még az NB II-ből sem tudott visszajutni az első osztályba, a nemzetközi kupák előselejtezőiben lassanként nem akad olyan európai csapat, mely ne örülne egy piros - fehér - zöld gárdának, mondván: elég ide kiküldeni a kölyökkettőt…
Annyiszor szokott már lenni magyar feltámadás ezért vagy azért. Aztán olyan sűrűn jön a pofára esés művészetének szent gyakorlata, hogy ezt inkább hagyjuk. Maradjunk inkább annyiban, hogy szép volt fiúk, bravó Várhidi, talán mostantól kevesebbszer és ritkábban gyaláznak minket pepitára a zöld gyepen.
Ez sem kevés.