Emléktérkép: Guttenberg utolsó mohikánjai
Az a nyomda mindazonáltal maga volt a csoda. Igazi analóg szöveggyár, nyomdafestékkel, kék kötényes szakikkal, akiket meg lehetett kérdezni, merre látták apámat. Tudtam, hol kell keresni a szedőket, mi az a kutyanyelv és a klisé. Néha azt tódítom, hogy én előbb tanultam meg ólomból olvasni, mint rendesen. Maradjunk annyiban, mindig lenyűgözött az a sok szép kacskaringó és domborulat a nyomásra előkészített oldalakon.
Leginkább a kutyanyelvet szerettem: hosszú papír volt, rajta a szöveggel, még lehetett benne javítani, és én nagyon büszkén vittem apához, aki bólintott, amikor átvette, de soha nem hagyta abba a beszélgetést.
A szerkesztőségben az volt a legjobb, hogy oda lehetett kéredzkedni az írógéphez. Ha ügyesen püfölted a masinát, nem akadtak össze a karok, nem kellett őket egyesével szétszedni. Nincs nagyobb dolog, mint úgy csinálni mint a felnőttek. Csak ülni annál a nagy darab vasnál, ráncolni a homlokunkat, néha nekilendülni, néha megtorpanni. Ahogy ők.
Gitár csak egy volt az egész Pest Megyei Hírlapnál. Mészáros Sunyónál, apám gyakornokánál. Amikor elrepedt, nekem adta. Máskor meg apámnak ajándékozta egyszemélyes nemzetiszín lobogóját. A fehér sávba szépen bele volt hímezve: ZÁSZLÓ. Nehogy össze lehessen keverni a körtefával.
Újságírónak lenni akkortájt úri huncutság volt a pártállam kellős közepén. Lapzárta után az első út az első fröccsre mindig a Népszabadság székház klubjába vezetett. Hivatalosan nem árultak szeszt, de mindenki tudta, hogy a szódavizet béléssel kell kérni… A tévé még külön teremben lakott, ahol komoly kétségbe esések forogtak fönt, hogy ez már nem is foci, nem igaz, hogy ez az Albert milyen béna, na de ez a Göröcs Titi s elmegy ám…
Az igazi izgalmak a biliárd szobában laktak, ahol üveges szekrényben sorakoztak a szebbnél szebb faragású dákók kulcsra zárva. A karambolasztalhoz tartozott néhány sima „szakszervezeti” farúd is, de azok nem voltak olyan érdekesek. Maradt tehát a kibicelés, a golyóbűvölők csöndes tisztelete…
A nagyteremben olykor igazi bárzongorista játszott, bólogattak is a férfiak, ha odaért, hogy este ma várom a Nemzetinél, ott ahol a hatos megáll. Az utolsó rendes nemzeti teátrumot ép akkortájt tették a földdel egyenlővé, azt hiszem a metróra való hivatkozással.
Még később is úgy tűnt sokáig, hogy apámék nemzedéke még mindig mindenre ráért. Annak a hírlapíró életformának voltak örökösei, mely valahol Krúdy, Ady, Kosztolányi és Karinthy tájékán eredt. Lump, bohém, fölöttébb kedélyes létezés. Olyan emberszabású média. Ahol a presszózás és kocsmázás szerves része az irodalmi munkásságnak annak biztos tudatában, hogy napilapnak akkor is meg kell jelennie naponta legalább egyszer kisbalták potyognak is az égből. Volt abban valami nagyon meghitt, ahogy hónuk alá csapták aktatáskájukat és átballagtak a New York székházba kézirataikkal, hogy némi külsőzéssel egészítsék ki fizetésüket. Nekik még kellett a poveda, melynek során meg lehetett próbálni kieszközölni némi előleget.
Ahogy apám is elment, úgy mentek el sorra a többiek is, vitték magukkal a csillagokba e régvolt ragyogás minden fényét és csillogását. Egy olyan korét, amikor hírlapi srkíblernek lenni még egyet jelentett azzal, hogy havonta kötelező volt elfogyasztani a Valóságot, az Új írást, a Körképet és a Nagyvilágot no meg hetente a Magyarországot meg az És-t…
Ha lenne időgépem, egyszer nagyon visszamennék közéjük. Guttenberg utolsó mohikánjai közé. Kezemben kisfröccsel hallgatnám őket, ahogy Lázár Ervint dicsérik a Buddha szomorú vagy a Hétfejű tündér okán, vagy Simonffy Andrással vitatkoznak a Kompország katonáiról, Bella Istvántól kérdezik, hogy is vannak azokkal az Áni Máni dalokkal. Hallgatnék arról, hogy az egykor téglajegyekből épült sajtószékház helyén már csak a telek a régi, a New York székházból luxusszálló lett, és azt sem firtatnám, mennyi a frissen végzett „kollégák” közt az írássérült és olvasástudatlan. Nem mondanám el nekik. Az ember ne legyen ünneprontó, ha már nagy ígéreteit úgyse tartja be.